Kedden kemény nap áll előttünk: reggel négykor kelünk es du 3-ig utazunk. A guatemalai hegyeken megyünk 180 km-t ennyi idő alatt. A "highway" nevű úton aszfalt nincsen.

Cobanba érve Bea felhívja a privát buszunkat hogy merre jár. "Mindjárt" itt van. Aztán tíz perc múlva már "tíz perc múlva". Egy félóra múlva már csak "úton van". Egy óra múlva kiderül hogy talán mégsem. Végül megjelenik egy srác aki elvisz (gyalog) a helyi utazási irodához. Ami persze nem létezik. Közben pedig megjön a "privát" busz ami egy normál collectivo (értsd: lerobbant kisbusz amire addig tömik az embereket amíg lehet). Bea kiveri a balhét, merthogy közben eltelt két óra és ilyen buszok félóránként mentek volna. Végül normál árat fizetünk, az irodának meg semmit. 

A collectivo út az utazás eddigi mélypontja: hátul lyukas a busz, a kerék mögött a felvert por jön be a ruhánkra, holminkra. Mire Lanquinba érünk úgy nézünk ki mintha a Volt fesztiválon ugráltunk volna egy esőmentes napon. 

A szállás viszont nagyon látványos: palmatetos kis bungalók a folyóparton. A foglalás itt sem megy simán: úgy látszik fölösleges egy nappal korábban odatelefonálni, úgyis hazudnak mint a vízfolyás. Nem lennék szegény Bea helyében. Este csak enni-inni van erőnk, de szerencsére megint jókat kapunk. Még mindig várni kell a "csak bab van rizzsel és csirkével" napokra. Bár meg kell hagyni azért sót kérni kell sok helyen.